"Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak kell leginkább a szeretet."
/A Békés Harcos útja/
Kezdjük elfelejteni, hogy a levél életjel, életet menthet. Hogy reszketve bontjuk fel és mohón olvassuk, vagy letesszük
bontatlanul az asztalra, hogy estig feszítsük a húrt, késleltessük az élvezetet, és közben megpróbáljuk elképzelni ezer
változatban, mi bújik a lezárt borítékban. A börtönben minden életet ad, ami "kívülről" jön. A látogató, a pénz, a cigi,
és a jó szó. A személyes jó szó. Amely azt üzeni, még nem írt le engem végleg mindenki. Még van, akinek számítok. Még van,
aki hisz bennem. A bennem lévő emberben, akit ugyanúgy Isten teremtett, mint bárki mást.
Küldjetek hát életjeleket a börtönökbe, adjatok életet!
Lackfi János
Országos Levelezőszolgálatunk, melynek taglétszáma 100 fő fölött van, olyan elítéltekkel tart rendszeres kapcsolatot,
akiknek semmiféle személyi kötődésük nincs a kinti világgal. Ennek jelentőségét nem kell hangsúlyozni, hisz ahhoz,
hogy egy fogvatartott személyiségének épségét megtarthassa, legfontosabb egy rá figyelő, őt elfogadó, segítő, lelki
támaszt nyújtó emberi szó, kapcsolat. A levelezés jeligével, anonim módon történik. Személyes adatot nem adunk és
nem is adhatunk ki. A szolgálat végzésének NEM feltétele a vallási elköteleződés!
Jelenleg 154 fogvatartott bemutatkozó levele vár válaszra.
E levelezés nem egyszerű, felelőtlen csevegés írott formában, hanem nehéz és áldozatos lelki gondozói tevékenység,
barátságos hangon, tisztelettel, de mértéktartóan. Mélységes türelemre, bölcsességre, beleérző képességre, megértésre
van szükségünk.
Folyamatosan keresünk új levelezőket! Tudj meg többet erről a fontos és szép önkénteskedési lehetőségről:
Kérdésed van? Kezdd itt! Kérdések és válaszok új levelezőknek.
Útmutató Részletes felkészítő dokumentum a levelezéshez, fontos, hogy ezt minden új önkéntes elolvassa.
Jelentkezés Írj itt, ha szeretnél jelentkezni önkéntes levelezőknek!
Játék Próbáld ki Lelki Szabadulószoba című kis játékunkat!
(Simon András: Hangtalan jelek)
A LÉLEK RÁCSAI MÖGÖTT
Ahol a sötétség véget ér
Olvasd el csak az első sort.
Ne többet.
Egyet.
Van valaki,
aki több mint egy éve
minden egyes reggel
ugyanarra a folyosóra néz.
Nem az ajtót figyeli.
Nem az őrt.
Egy fehér papírlapot vár.
Egy levelet.
A saját nevével.
Sokan úgy indultunk el,
hogy majd mi segítünk.
Mi adunk.
Mi tudjuk.
Kívül álltunk.
Biztos talajon.
Tiszta lelkiismerettel.
Aztán kinyitottuk az első választ.
És minden megremegett.
Mert nem egy bűn válaszolt.
Nem egy aktaszám.
Nem egy ítélet.
Hanem egy lélek.
Sebzett.
Magányos.
Olyan mélységből szólva,
amit addig csak elképzelni mertünk.
Abban a pillanatban
megszűnt a távolság.
Amikor szembesültünk a tettével,
megijedtünk.
Megtorpantunk.
És imádkoztunk.
Nem azért, hogy erősek legyünk.
Hanem hogy ne ítéljünk.
És akkor…
mintha lehullott volna egy fátyol.
Nem egy elítéltet láttunk.
Hanem egy kisfiút.
Csillogó szemmel.
Akit soha senki nem hívott értékesnek.
Aki nem azért választotta a rosszat,
mert gonosz volt,
hanem mert nem látott mást.
A börtön színtelen.
Szürke falak.
Szürke levegő.
Nehéz szag.
De amikor a kápolnában
a „soha meg nem bocsátó”
felállt,
és kezet nyújtott annak,
akit gyűlölt…
megértettük.
Ott bent
Isten valóságosabb,
mint sokszor odakint.
És jött a felismerés,
ami fájt a legjobban:
Nem vagyunk jobbak.
Csak nekünk több kegyelem jutott.
Több szeretet.
Több esély.
A Mécses nem levelezés.
Ez alászállás.
A saját szívünk mélyére.
Itt tanultuk meg,
hogy a hit akkor él,
amikor belépünk az Evangéliumba,
és meglátogatjuk
a bebörtönzött Jézust.
Volt, aki a cellában
kitartóbban böjtölt,
mint mi odakint valaha.
Volt, aki
élete utolsó pillanatáig
a levelünket szorította a párnája alatt.
Ma már nem kötelességből írunk.
Azért írunk,
mert mi lettünk teljesebbek.
Mert rájöttünk:
a legnagyobb ajándék
nem az, amit adunk.
Hanem az a pillanat,
amikor a börtönkapunál állva
ezt mondhatjuk:
„Isten hozott itthon, testvérem.
Vártunk rád.”
És most,
hogy az utolsó sort is elolvastad…
talán érzed.
A mécses lángja
érted is ég.
